Horgásszunk Győr-Moson-Sopron megyében!

Számos levéltári dokumentum igazolja, hogy a viza és a többi tokféle halászata jövedelmező tevékenység volt a középkori Magyarországon. A többmázsás óriási példányokat külföldön is értékesítették, Bécsben vizamészárszékek működtek, onnan szállították tovább szekéren a halat a francia meg a lengyel királyi udvarba és a német püspököknek. A túlzott halászat következtében a XVI. századtól a Közép-Dunán megritkultak a nagyméretű tokfélék. A XIX. században még a Fekete-tenger felől vándorló tokfélék néhány példánya eljutott a Duna bajorországi szakaszáig. A XX. század végére azonban a tokfélék a kecsege kivételével csaknem kipusztultak a Felső- és a Közép-Dunából. A Kárpát-medencében az elmúlt 30 évből nincs adat arra, hogy a sőregtok előfordult volna, és csak néhány adat igazolja a vágótok és a sima tok jelenlétét. A XX. századra az Al-Dunán is katasztrofálisan csökkent a tokfélék gyakorisága. A folyó romániai szakaszán a XIX. század végén az éves tokfogás még meghaladta az 1000 tonnát, ám az 1930-as évekre 600-700 tonnára, az 1960-as évekre 200 tonnára, az 1990-es évekre pedig alig több mint 10 tonnára fogyatkozott a zsákmány. Az atlanti tok mára kipusztult a Duna, sőt a Fekete-tenger térségéből is. Az utóbbi években a sima tok előfordulását sem tudták igazolni, és a viza, valamint a vágótok gyakorisága is veszélyesen csökkent az Al-Dunán.

A tokhalászat

A Képes Krónikából tudjuk, hogy 1053-ban I. András király egyebek között ötven vizát küldött Győr alá III. Henrik német császár éhező seregének megsegítésére. Oláh Miklós tudósítása szerint 1537-ben egy különösen eredményes dunai halászat során mintegy ezer vizát zsákmányoltak. A XVIII. század első felében Bél Mátyás, a korszak jeles tudósa Tractatus de re rustica Hungarorum című művében így írt a dunai tokhalászatról: "Ha mennyiségében nem is, de halainak nemességében bizony megelőzi a Duna a Tiszát. Többek között bővelkedik tokfélékben, melyeknek páratlanul csodálatos halászásával Magyarország büszkélkedik.” Másfél évszázaddal később, 1877-ben Károli János már ritkaságként említette az óriási méretű dunai tokféléket, és fogyatkozásukról így vélekedett: “Ez nagy jelentőségű kérdés, méltó arra, hogy a hazánk anyagi érdekeivel foglalkozó kormányférfiak is egy kis figyelmet fordítsanak reá.” Tehát már a XIX. század végén megkezdett nagyszabású folyószabályozások előtt is csak szórványosan fogták ki a nagyobb tokfajok példányait a Közép-Dunából, s ez egyértelműen a túlzott halászatnak volt a következménye. Az utóbbi másfél évszázadban mindössze hatvan vizafogást jegyeztek fel a Duna magyarországi szakaszán.

Változtató élőhely

A dunai toknépesség összeomlásának oka az évszázadokon át tartó kíméletlen halászat mellett az volt, hogy megváltoztak a tokfélék egyedfejlődését meghatározó élőhelyek. A dunai tokfélék élőhelyeit kedvezőtlenül befolyásoló antropogén tényezők közül időrendben az első helyen az áll, hogy az erdőirtás miatt a Duna-medence természetes erdőterületeinek mintegy kétharmada eltűnt. Az erdős növényzet fogyatkozásával a vízgyűjtőre hulló csapadék lefolyása egyre gyorsabb lett, fokozódott a talajerózió, és az árhullámok levonulása is egyre szélsőségesebbé vált. Az erózió következtében megnőtt a folyó lebegtetett hordalékának mennyisége, s a kiülepedő hordalék feliszapolhatta a tokfélék kavicsos-köves aljzatú ívóterületeit.